- Még valami remek kérdés? - kérdeztem cinikusan és pillantásom forrt a dühtől. Legszívesebben megfojtottam volna. Kezdett de javu-m lenni. Mondjuk szülés előtt, egy épelméjű nő, mikor érzett hálát kedves párja iránt? Szerintem még nem volt rá példa. Mindig megfogadtam, hogy nem esek többé teherbe. Mondjuk annyira felesleges. Mert ha rajtam múlna, tuti, hogy egy gyerekem sem lenne. De mivel azoknak a gyerekeknek van apjuk, így a döntés megoszlik és általában nem én kerülök ki győztesen az ilyesfajta csatákból.
- Hogy gondolod? Tartsam vissza, vagy beszéljem meg vele, hogy mivel apád lelkileg még nincs felkészülve rá, hogy kibújj onnan, még maradnod kell? - kérdeztem felháborodottan, és a következő fájós görcsnél, mielőtt még felordítottam volna megszorítottam Sebastian kezét. Valószínűleg minden vért kiszorítottam belőle, de nem baj. Megérdemli.
- Tudod mit, nem érdekel, hogy szeded össze magad, de menjünk jó? - kérleltem elhaló hangon a végére, majd ellöktem magam a faltól. Istenem, miért mindig én vagyok, aki még ilyen helyzetben is jobban tudja, hogy mit kellene csinálni?
- Most nem hopponálhatsz. Egyszer már eljátszottad. Szerencsénk volt... de most... ááááú, most nem - világosítottam fel, mert valószínűleg ez az aprócska dolog teljesen kiment a fejéből. És pedig nem akarom itthagyni a fél lábamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése