Lassan nyitogattam elnehezült pilláimat. Ha nem lennék ennyire éhes, most nem keltem volna fel. Még csak hajnali fél három van. De az én hasam úgy korog, mintha már hónapok óta nem ettem volna semmit. Tényleg mit is kellene enni. Kínait. Ki fog nekem kínai kaját hozni? Még se hopponálhatok. Seprűre se pattanhatok. A kocsiba pedig nem férek be. Pár percig még elgondolkozva bámultam a plafont, majd oldalra fordítottam fejemet és megvártam amíg a vaksötétben kirajzolódik a fehér paplan alatt békésen alvó Sebastian sziluettje.
- Sebastian, éhes vagyok - jelentettem ki nemes egyszerűséggel, majd felhúztam lábaimat és megpróbáltam feltornázni magam. - Sebastian kellj már fel - hisztiztem, majd miután sikeresen talpra álltam és a szédülés is elmúlt, lerángattam róla takaróját. - Éhes vagyok és Kínait akarok enni. Hozzál nekem valamit - magyaráztam nyűgösen, majd derekamat támasztva sétáltam ki a konyhába és a legközelebbi szekrényből egy tábla csokit vettem elő.
- Egyenlőre ez is jó. Amíg felöltözöl és visszaérsz - jegyeztem meg gúnyosan, de észre se vettem, hogy a csokinak már a felét be is nyomtam. De még mindig úgy éreztem, hogy feltudnék falni egy egész elefántot.
- Hozz valami jó fűszereset, de ne legyen erős. Mert azt nem eszem meg. És gondolom te se szeretnél visszamenni egymásután többször is az étterembe. Hozz nekem enni, aztán mehetsz aludni. Csak siess - sürgettem, majd csemege uborkát kezdtem enni a nutellához, amit a rántott hús szeletre kentem. Ez így milyen jó. Kár hogy az egész gyomrom egy feneketlen teknő. Nekem akkor is kínai kell. Ez nem lesz elég. Ahogy Sebastian eltűnt, az egész gyomrom görcsbe rándult és hányingerem lett. Már nem is voltam éhes. Szépen elrontottam a gyomromat. Húst, nutellával... csak ne görcsölnék így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése