Nagyon remélem meg van magával elégedve. Még kétszáz év távlatából is gyűlölök beszélni az érzéseimről. Véleményem valószínűleg, míg élek nem fog megváltozni, miszerint, ha kinyílvánítjuk, mit is érzünk legbelül, a külvilág szemében gyengének és kiszolgáltatottnak leszünk titulálva. Soha nem hiányzott, hogy bárki is gyengének tartson. Sokkal könnyebb volt megvédeni magam, míg senki nem tudta, hogy mit érzek.
Gyomrom is görcsbe rándult kijelentésére, miszerint Ő csak szórakozott. Túlságosan is eltudtam ezt képzelni. Hiszen utált. Mióta megérkeztem a Roxfortba, ki nem állhatott. Az évek alatt pedig tökéletes színésszé nőtte ki magát.
Észre se vettem és egyik irányból a másikba fordítottam fejemet, ezzel kifejezve hitetlenségemet. Semmi vád, semmi csalódás, semmi fájdalom nem tükröződött íriszeimben, pedig belül szívemet tépdeste a mérhetetlen keserűség. Bedőltem neki. Ennyire szánalmas, hogy lehettem?
- Nem, soha nem képzeltem - mondtam ridegen és közben felálltam a kanapéról. Elmegyek. Nem fogok vele egy helyiségben maradni. Inkább költözöm az utcára, mint hogy ezt a megvetést kelljen látnom tekintetében. Pár percig még álltam vele szemben, de aztán elszántam magam. Éhesen kaptam ajkai után, majd fél percig olyan vággyal és tűzzel csókoltam, ahogy már évszázadok óta nem tettem. Zihlálva váltam el tőle, majd kirívóan néztem rá:
- Akkor ez neked is pont annyira semmit nem jelentett, mint nekem - jegyeztem meg kesernyés gúnnyal, majd beharaptam alsó ajkamat, magamra kanyarítottam kabátomat és elindultam az utca sűrű forgatagában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése