Zoe

Felejtse el. Én megmondtam, hogy esélytelen, hogy dolgozzak.
- Komolyan el tudod rólam képzelni, hogy bármilyen munkát is végezzek? - vontam fel kérdőn szemöldökömet, mert én magam sem tudom elképzelni magam, ahogy bejárok rendesen a munkahelyemre, és reggeltől estig ide-oda tologatom a papírokat, és vigyorogva teljesítem a főnök parancsait. Senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyek.
- Nem fogok dolgozni. Neked ugyis van pénzed. Elég az mind a kettőnknek. Nem tudok dolgozni. Soha nem ment - Mióta hordom én le magamat? Valami nagyon nincs rendben velem, ha ilyeneket mondok magamról. De ha egyszer ez az igazság?!
- Az a mondat csak... véletlen csúszott ki a számon. És tudod, ha ideges vagyok, akkor sok mindent kimondok amit nem is gondolok komolyan és félre beszélek, meg hablatyolok és hajlamos vagyok... na jó, te is nagyon jól tudod, hogy mit akartam mondani - nyögtem ki megadóan, mert ugysem tudtam volna kikerülni a válasz adást. - ...akkor most tudnék rád visszagondolni szerelemmel. Mert kétségtelen, hogy szerettelek. Nagyon is. Csak aztán mindig közbe jött valami, ami miatt ezt nem tudtam vagy nem is mertem elmondani neked - sütöttem le szemeimet. Nem is tudom, most éppen mit érzek iránta. De talán csak hatalmas űrt és közönyt. Hiszen Mégis csak kétszáz év telt el azóta. Már nem tudok szerelmes lenni belé. De még mindig ugyan az a különös bizsergés fog el, ha a közelemben van. És már megint nem vagyok normális. - Na, lehet röhögni. Miért is nem gúnyolódsz? Elmondtam... Mi lesz most velem? Új életet kell kezdenem...