- Miért kell mindig az ellenkezőjét csinálnod annak, amit mondok? - kérdeztem hisztérikusan, de örömmel konstatáltam, hogy megérkeztünk a kórházba és minden testrészem a helyén maradt. Nem is értem miért tanítják, azon az idétlen hopponállási vizsgán, hogy terhes nővel tilos hopponállni vagy dehopponállást végre hajtani. Mindegy. Az a lényeg, hogy soha nem képes rám hallgatni. Hülye bunkó.
- Hogy mi? - tágítottam ki teniszlabda méretőre szemeimet. - Én sem ittam kávét. Küldj nekik egy SMS-t. Nem mész sehova. Egyedül nem maradok itt. Soha - hisztériáztam és már fel is tornáztam magam a székből. Lehet nem kellett volna, mert már megint jöttek azok a rohadt fájások.
- Sebastian, nem mehetsz el! - kapaszkodtam bele karjába és kétségbeesetten néztem fel rá. - Azt mondtad azért akarsz gyereket, mert bizonyítani fogsz. Kezdhetnéd azzal, hogy itt maradsz. Rebeccánál úgyis kihagytad. Akkor legalább most ne menj el. Ha nekem ki kell bírnom, akkor neked is. Egyszer már voltál bent. Akkor se lett nagyobb bajod, minthogy elájultál. Kérlek, Seb, gyere be velem - néztem rá esdeklően. Pár pillanaton belül megérkezett a nővér, aki szó szerint belenyomott a tolószékbe.
- Nyugodjon meg, Miss, a doktor úr nem sokára megérkezik. Nagyszerű kezekben lesz - magyarázta a nő, miközben elkezdett a műtő felé tolni. Sebastian meg se mozdult. Megölöm, ha nem jön be. Majd én teszek róla, hogy ott legyen. Még idejében sikerült elkapnom Sebastian kezét, így húztam magammal a műtőbe.
- Így már jobb - jelentettem ki elégedetten és ebben a pár percben teljesen el is felejtettem, hogy hova is visznek. Még szerencse, hogy Sebastian itt volt, különben... nem is tudom mi lenne velem nélküle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése