- Hát én nem várom - dörmögtem orrom alá. és a pultra emeltem tekintetem, melynek tetején valóban ott feküdt a mobilja. Mióta fanyalodtam én rá ennyire a mugli eszközökre? Ja igen, amióta eltörték a varázspálcámat. Mert hát egy vámpírnak minek az? Hát valahogy, most igazán hasznát tudnám venni. De így is megoldom. Jelen pillanatban nagyobb problémáim is vannak, minthogy azon hisztizzek, hogy nem akarok mobiltelefont használni.
- Szia Rebecca... Merre vagy? Jesse-vel? Idetartotok? - csaptam homlokomra és lerogytam a közeli bárszékek egyikére. A végén már az sem érdekelt, hogy Rebecca valamiről fecseg, csak egyszerűen lenyomtam a telefont, majd Sebastian kezébe nyomtam és a hálószobában elterültem az ágyon. Az ajtót magam után természetesen ismét akkora erővel csaptam be, hogy majdnem tokostól szakadt ki a helyéről.
- A gyerekeid idetartanak - kiabáltam ki neki, és hangomban a maró gúny keveredett a félelemmel. - Én még nem most akartam közölni velük a hírt. Én at akartam, hogy először Én elfogadjam ezt az egész helyzetet, aztán fél hónap múlva elmondtuk volna nekik is. Addigra rendezhettünk volna vacsorát, de most... én most nem akarom elmondani - üres tekintettel bámultam a hófehér plafont, ahol hosszanti repedések futottak végig. Nem is értem ezeket én eddig miért nem vettem észre? Jah, igen. Nem volt rá időm...
- Én egy olyan házat akarok, ami messze van innen - kötöttem ki, de még mindig a csukott ajtónak beszéltem. Tökéletes ez a felállás is. Nem kell hogy bejöjjön. Mostantól ez az én hálószobám, ő pedig kint alszik a nappaliba, egészen addig, amíg nem vett új házat. Szükségem van a pihenésre... Egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy már megint mi történt... Gondolataimból azonban Rebecca éles vonyítása ébresztett fel, aki hallhatóan éppen egy " Apucííííí, de hiányoztál" mondattal, Sebastian nyakába vetette magát. Ki kellene írni erre a nyamvadt ajtóra, hogy belépni tilos. Nem mintha bárki is tiszteletben tartaná a kéréseimet.
- Szia Rebecca... Merre vagy? Jesse-vel? Idetartotok? - csaptam homlokomra és lerogytam a közeli bárszékek egyikére. A végén már az sem érdekelt, hogy Rebecca valamiről fecseg, csak egyszerűen lenyomtam a telefont, majd Sebastian kezébe nyomtam és a hálószobában elterültem az ágyon. Az ajtót magam után természetesen ismét akkora erővel csaptam be, hogy majdnem tokostól szakadt ki a helyéről.
- A gyerekeid idetartanak - kiabáltam ki neki, és hangomban a maró gúny keveredett a félelemmel. - Én még nem most akartam közölni velük a hírt. Én at akartam, hogy először Én elfogadjam ezt az egész helyzetet, aztán fél hónap múlva elmondtuk volna nekik is. Addigra rendezhettünk volna vacsorát, de most... én most nem akarom elmondani - üres tekintettel bámultam a hófehér plafont, ahol hosszanti repedések futottak végig. Nem is értem ezeket én eddig miért nem vettem észre? Jah, igen. Nem volt rá időm...
- Én egy olyan házat akarok, ami messze van innen - kötöttem ki, de még mindig a csukott ajtónak beszéltem. Tökéletes ez a felállás is. Nem kell hogy bejöjjön. Mostantól ez az én hálószobám, ő pedig kint alszik a nappaliba, egészen addig, amíg nem vett új házat. Szükségem van a pihenésre... Egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy már megint mi történt... Gondolataimból azonban Rebecca éles vonyítása ébresztett fel, aki hallhatóan éppen egy " Apucííííí, de hiányoztál" mondattal, Sebastian nyakába vetette magát. Ki kellene írni erre a nyamvadt ajtóra, hogy belépni tilos. Nem mintha bárki is tiszteletben tartaná a kéréseimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése