Kár volt előhozakodnom azzal a rohadt papírral. Én nem akartam még jobban felkavarni mások életét. A sajátomat meg aztán főleg nem. Akkor elváltunk. Vagyis, már másodszor is aláírtuk a papírokat, de a bíró még nem végérvényesesítette a papírokat. De most meg fog történni. Akkor már semmi közöm ehhez a házhoz. Nem mintha az utolsó öt évben, túl sokat tettem volna érte, de a sajátomnak is tudhattam.
Meglepődötten néztem fiamra, aki egy kisebb döhrohamot kapva felborította a széket, majd felszáguldott az emeletre.
- Ne nekem gratulálj. Mondhattad volna neki, hogy majd egyszer visszajövök, vagy hogy csak nyaralni mentem, vásárolni. Csak egy gyerek. A kegyes hazugsággal pedig fele olyan fájdalmat nem okoztál volna neki, mint ha a teljes igazság tudatában van. De most is nézőnek kellett lennie, amíg aláírtad a rohadt papírokat. Mert, ha ezt méltóztatsz megtenni, már öt éve, akkor most látnod se kellene. Nem jöttem volna vissza, és pár ezer arannyal több marad a bankszámládon - járkáltam idegesen fel-alá, miközben azon gondolkoztam Jayden után menjek-e. Ha már ekkora hülyeséget tudtam csinálni, akkor rendbe is kellene hoznom. Beletúrtam szőke tincseimbe, majd vádlón Sebastianra néztem és hozzá vágtam a papírokat. A fiamról van szó, nem arról a rohadt pénzről. Ami egyáltalán nem is érdekel.
- Annyit, hogy nem tudnád megfizetni - húztam angyali mosolyra rózsaszín ajkaimat, majd felszaladtam a lépcsőn, lent hagyva Sebastiant. Bekopogtam a szobákba, Jesse, Rebecca, és Jayden szobája nyitva volt és a kisfiúnak nyoma sem volt. Elsétáltam Sebastian hálójáig. Jól gondoltam az ajtó zárva volt, bentről pedig apró hüppögések szűrődtek ki. Vettem egy mély levegőt, majd leültem az ajtóküszöbre, és kopogtam egy aprót az ajtón.
- Jayden... remélem hallod, amit mondok. Nagyon sajnálom. Talán egy kezemen megtudnám számlálni, hogy hány embertől kértem a kettőszáz ötven életévem alatt bocsánatot, de te köztük vagy. Tudom, hogy most ez csak egy szó, és nagyon megsértettelek, de gondolkodj el rajta, hogy nincs-e rám szükséged. Tudom, itt van neked Sebastian és ahogy látom elég jól meg vagytok, de nincs szükséged rám? Eddig nem viselkedtem úgy, mint egy anya. Itt hagytalak, megbántottalak, és nem voltam melletted mikor szükséged lett volna rám. Elszalasztottam ezeket az apró, de annál fontosabb eseményeket. Bármeddig képes lennék várni, hogy megbocsáss nekem... és ha nem dobnak ki, akkor itt fogok várni, hogy kigyere és beszélgessünk. Akár csak úgy, mint két ismeretlen, vagy mint anya és fia - halkítottam le hangomat, majd fejemet az ajtónak döntöttem, és vártam, hátha meghallok valamit a nagy csendből, ami a hálóban honolt.
Meglepődötten néztem fiamra, aki egy kisebb döhrohamot kapva felborította a széket, majd felszáguldott az emeletre.
- Ne nekem gratulálj. Mondhattad volna neki, hogy majd egyszer visszajövök, vagy hogy csak nyaralni mentem, vásárolni. Csak egy gyerek. A kegyes hazugsággal pedig fele olyan fájdalmat nem okoztál volna neki, mint ha a teljes igazság tudatában van. De most is nézőnek kellett lennie, amíg aláírtad a rohadt papírokat. Mert, ha ezt méltóztatsz megtenni, már öt éve, akkor most látnod se kellene. Nem jöttem volna vissza, és pár ezer arannyal több marad a bankszámládon - járkáltam idegesen fel-alá, miközben azon gondolkoztam Jayden után menjek-e. Ha már ekkora hülyeséget tudtam csinálni, akkor rendbe is kellene hoznom. Beletúrtam szőke tincseimbe, majd vádlón Sebastianra néztem és hozzá vágtam a papírokat. A fiamról van szó, nem arról a rohadt pénzről. Ami egyáltalán nem is érdekel.
- Annyit, hogy nem tudnád megfizetni - húztam angyali mosolyra rózsaszín ajkaimat, majd felszaladtam a lépcsőn, lent hagyva Sebastiant. Bekopogtam a szobákba, Jesse, Rebecca, és Jayden szobája nyitva volt és a kisfiúnak nyoma sem volt. Elsétáltam Sebastian hálójáig. Jól gondoltam az ajtó zárva volt, bentről pedig apró hüppögések szűrődtek ki. Vettem egy mély levegőt, majd leültem az ajtóküszöbre, és kopogtam egy aprót az ajtón.
- Jayden... remélem hallod, amit mondok. Nagyon sajnálom. Talán egy kezemen megtudnám számlálni, hogy hány embertől kértem a kettőszáz ötven életévem alatt bocsánatot, de te köztük vagy. Tudom, hogy most ez csak egy szó, és nagyon megsértettelek, de gondolkodj el rajta, hogy nincs-e rám szükséged. Tudom, itt van neked Sebastian és ahogy látom elég jól meg vagytok, de nincs szükséged rám? Eddig nem viselkedtem úgy, mint egy anya. Itt hagytalak, megbántottalak, és nem voltam melletted mikor szükséged lett volna rám. Elszalasztottam ezeket az apró, de annál fontosabb eseményeket. Bármeddig képes lennék várni, hogy megbocsáss nekem... és ha nem dobnak ki, akkor itt fogok várni, hogy kigyere és beszélgessünk. Akár csak úgy, mint két ismeretlen, vagy mint anya és fia - halkítottam le hangomat, majd fejemet az ajtónak döntöttem, és vártam, hátha meghallok valamit a nagy csendből, ami a hálóban honolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése