Annyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam őt. De az idővasfoga nem fogott külselyén. Nem is tudtam, mit kellene mondanom neki, de ő magához vette a szót. Amit mondott, az már nem festett annyira tökéletesen, mint ő maga. Azt sem tudtam eldönteni, hogy most ennek örülnöm kellene, vagy nem. Ha azt vesszük, hogy Jesse felelősség teljes, akkor valószínűleg nem rontott el semmit, és be volt tervezve az a gyerek. Akkor gratulálnom kellene neki, és örömmel mosolyogni, hogy lesz egy babája. Nekem meg lesz mégegy unokám. Te jó isten ezt mégegyszer nem mondom ki, még magamban sem ugyanis rövid időn belül depressziós leszek, ennek tudatában.
Ajkaimra megpróbáltam egy vidám mosolyt varázsolni, de valahogy nem sikerült. Miért érzem úgy, hogy Jesse sem egy gratulálok-ot akar hallani tőlem ebben a pillanatban? Lassan felálltam a fotelből, majd átültem a kanapéra Jesse mellé.
- És, kitől? Ismerem? Vagy esetleg ez alatt az öt év alatt sikerült megismerned a lányt? - kérdezgettem folyamatosan, mégis vontatott hangon. Annyira még sem akartam tudni azokat a válaszokat. - Szóval? Apád tudja már?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése