Két hét. Ennyi idő telt el, mióta eljöttem otthonról. Otthon... egy olyan hely, ami talán nem is akarok viszont látni, mert csak a kötöttségeket juttatja eszembe. De felesleges lenne visszamennem, hiszen én sem hiányzok ott senkinek. Jayden ki nem állhat. Sebastian meg, túl lesz rajta. Vagy már túl van. Nem kell sok idő, míg felejtünk. Csak nekem megy ilyen kurva lassan. Most is mit csinálok? Lassan betöltöm a kettőszázötvenedik életévemet, és egy tizenhét éves srác ágyában fekszem. Már csak egy dolog biztos. Hogy ma találkoznom kell az ügyvédünkkel, aki levezeti a válást. Mert elválunk. Ez már nem kérdés többé. És így is úgy is bekövetkezett volna. Talán kicsit hirtelen ért. Derek tudott mindenről, de annyira mindegy volt neki. Hiszen ő maga azt sem tudta, hogy mit keresek itt. Már csak vértubusnak használtam, akit kényem kedvem szerint csapolhatok meg. De egyelőre megtette. Miért kell nekem akkor is bajt csinálnom, ha végre egyszer nyugodt az életem? Na, ezt már soha nem fogom megtudni, ugyanis az óra elütötte a tizenegy órát, nekem pedig már a ház előtt kellene lennem. Kikászálódtam az ágyból, majd a barna táskából, előkutattam két ruhadarabot. Sebastiannak sikerült majdnem csak a felsőimet elpakolni, így nadrágom már alig volt. Azért találtam egy fehérnadrágot, amihez felkaptam egy rózsaszín felsőt. Lehet nem is olyan jó ötlet odamennem. Megpróbáltam elterelni gondolataimat miközben felvettem világos bőrkabátomat és magassarkú csizmámat. Nem volt azonban túl sok választásom, ugyanis ezen is túl kell esnem, nem bújkálhatok. A szobából még egyszer visszanéztem, majd már el is tűntem legközelebb pedig a ház ajtajában bukkantam fel. Dr. Andrews még sehol nem volt láthatólag. Így bementem. A konyhában nem láttam senkit, így felültem az egyik bárszékre. Ahogy felkönyököltem a pultra, ami túlságosan is tiszta volt, lábdobogást lehetett hallani az emeletről. Na, vajon ki lesz az... Egy biztos, nem fog nekem örülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése