Jayden

Könnyeimnek utat eresztve törtem szinte ki Seb szobájának ajtaját és egy indulatos mozdulattal zártam be az ajtót és már ugrottam is az ágyba. Engem ő nem láthat soha többé sírni, sőt senki. Miért képzeli azt ,hogy megjön és mindenki örül neki? Hát nem. Itt őt senki nem látja szívesen. Képes volt itt hagyni. Nem szeretett és most sem. Szükségem lett volna rá, de őt nem érdekelte. Akkor most miért is van itt? Azért ,hogy mindenkinek még nagyobb gondot okozzon? Fejemet a hatalmas lila párnába fúrtam és csak úgy záporoztak könnyeim. Soha nem sírtam utána, akkor most miért teszem? Miért viselkedek úgy mint egy kis hülye gyerek? Talán mert az vagyok? Miért hiszi azt, hogy valaki befolyásolt? Nekem nem lehet saját véleményem? Miért hiszi mindenki azt ,hogy egy 14 éves ,nem gondolkodik és csak azt mondja amit hall?

- Menj el. - Kiabáltam ki miután letöröltem arcomról a cseppeket. - Nm érdekelsz. - Kiabáltam ,mintha egy nyugtató dallamot dúdolnék. Lábaimat összehúztam, fejem szorosan ráhajtottam és befogtam a füleim. Nem értem miért nem bírtam ezt a pózt két másodpercnél tovább ,de amikor észbe kaptam már az ajtó kemény fájának döntve fejem ,ültem a földön. Bocsánatot kér? Nagy szó, olyat mindenki tud és nem érdekel ,hogy nem mondja másnak.

- De lett volna... - Suttogtam. Lett volna rá szükségem ,de nem volt itt. Elment és itt hagyott, fontosabb volt neki saját maga mint én. Itt fog ülni? Üljön. Engem nem érdekel. Tőlem itt le is táborozhat ,de én nem nyitok neki ajtót.

- Rendben. Beszélhetünk. - Tártam ki az ajtót. - Úgy mint egy nő és egy fiú akik régen családtagok voltak, de a nő elintézte ,hogy a fiú többet ne szeresse. - Gugoltam lassan le hozzá ,de nem néztem rá. - Itt hagytál. Nem érdekel miért, de megtetted. Nem magyarázkodhatsz. Ezen kívül akarsz valamit mondani? - Húztam fel térdeim és összehúzott szemekkel nézte rá. elfelejthettem volna, mert régen láttam ,de túlságosan hiányzott ahhoz ,hogy ne tudjam ki ő. De nem érdemli meg ,hogy hiányozzon. Nem... nem... és nem...