Ahogy helyet cseréltünk Jaydennel, aki most már nagy boldogan magyarázott a kutyának, keresztbefontam lábaimat és figyeltem Sebastiant, akinek arcán gyermekes izgalom suhant át. Valamiért furcsáltam, hogy zavarban van, de nem tettem szóvá, csak figyeltem ahogy beszélni kezdett.
- Tudom - leheltem halkan, és megütközve néztem végig a férfin. Tisztán emlékszem még most is azokra az időkre, mikor még Sebastian halálfaló volt és egyáltalán nem szerette. Most mégis hiányzik neki? Képes lenne visszaállni Halálfalónak? Már nem oda való.
- Az életed része volt - hangsúlyoztam az utolsó szót. - Jól van - mondtam gépiesen, majd makacsul elfordítottam róla tekintetemet és a szemben lévő ülés háttámláját kezdtem fixírozni. Sebastian felnőtt. És ahogy ő is megmondta, meg van a külön magán szféránk. Semmi jogom ahhoz, hogy megtiltsam neki, hogy Halálfaló legyen. Ha neki ez sokat jelent, és hiányzik, álljon vissza közéjük.
- Ha úgy döntessz visszamész, nem akarom, hogy Jayden tudomást szerezzen róla - mondtam kimérten és fiamra pillantottam, aki ölében a kutyával aludt. Nagyon helyes. Itt volt az ideje, hogy egy kicsit csendben legyen. Valahogy a Halálfaló témától mindig óczkodtam. És pontosan ezért. Mert féltem, hogy Sebastian úgy dönt, hogy neki ez az egész még mindig fontos. Rég volt, hogy arcomról eltűntettem minden érzelmemet, de még mindig tökéletesen ment.
- És, mikor visszaértünk felkeresed őket, hogy elmond elválalod? Vagy már rábólintottál? - kérdeztem némi keserűséggel hangomban, de szememben aprónyi remény csillant, hogy meggondolja magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése