Zoe

Rég jártam itt. A ház mégsem ment át túl nagy változáson. Most mégis furcsa volt itt állni a gyerek szoba küszöbén, és innen nézni a helyiséget, ami nem régen még világos kék színben pompázott és minden szekrény polca zsúfolásig volt tömve gyerek játékokkal. A szoba falai smaragdzöldre voltak mázolva, sötét bútorokkal berendezve. Az ágyon még mindig ott feküdt a takaró gondosan összehajtva, melyet Jayden kiskorában a fejére húzott, hogy a gonoszok ne tudják bántani, ha nem aludtam vele. Sok idő telt el, egész pontosan öt év. Öt év, amit külön töltöttem. De tagadhatatlanul jól éreztem magam szingliként. Ismét úgy élhettem, mint egy tinédzserlány. Nem voltak felelősségeim, nem volt senki aki megszabta volna mit tegyek, és főleg nem voltak gyerekeim, akik programokat szerveztek volna nekem. Mégis bármennyire próbáltam elnyomni a lelkiismeretemet, erősebbnek bizonyult. Így lehetek már megint itt. Muszáj volt látnom Jaydent, Jesse-t, Rebeccát és... Sebastiant. Hiányoztak. Felvetem az ágyról a színes kis takarót, majd magamra terítettem és mélyen magamba szívtam illatát. Látnom kell Jaydent, aki talán itthon sincs. De akkor is megkeresem. Lassan kitártam magam előtt a szoba ajtót, majd elindultam lefelé a konyhába. Még szerencse, hogy márványból készült, így nem recsegett a lábam alatt. Hangtalan léptekkel mentem át a konyhába, ahonnan beszélgetés foszlányok szűrődtek ki. Csípőmet hanyagul nekidöntöttem a boltívnek, és mosolyogva néztem a pultnál üldögélő fiúcskát és Sebastiant. Nem is tudom mit kellene most mondanom. Van-e egyáltalán olyan szó, ami szebb mint a csend. Nincs.
Valahogy mégis muszáj voltam tudatni, hogy itt vagyok.
- Még, hogy minta pasi... - horkantottam fel gúnyosan. Ennél kedvesebben meg sem tervezhettem volna belépőmet. - Sziasztok - mondtam színtelen hangon, majd tekintetem elkaptam Sebastianról, és Jayden felé fordultam. - Megismersz még Jay? - kérdeztem halkan és közelebb sétáltam fiamhoz. Tizennégy éves... és mindjárt magasabb, mint én. Már őt sem mondhatom a fiamnak. Megnőtt... Nem úgy, mint én. Még mindig alig ütöm meg a százhatvan centit. A hajam talán egy árnyalattal világosabb lett, és bőröm is halvány volt. Talán csak mert hetek óta nem ittam vért. De ezüstszürke íriszeim, töretlenül csillogtak a délutáni napfényben, mely beszűrődött az ablaküvegén a konyhába.
- Gondoltam neked nem kell bemutatkoznom Sebastian - jegyeztem meg gúnyosan, de egy percig sem néztem a férfire. Inkább Jayden arcát fürkésztem.