- Felesleges lenne. Csak előled rabolnám a pszichológus idejét. Neked sokkal nagyobb szükséged van a segítségre, mint nekem - köptem undorodva a szavakat, majd visszaültem a fotelba, és lábaimat keresztezve átvetettem a karfáján.
- Tudod mit, inkább tartsd meg magadnak a fenomenális ötleteidet. Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Se te, se más. Nekem ez már nem ment. Nem bírok kötöttségek között élni. Te is tudod. Várható volt - állapítottam meg színtelen hangon. Talán ez egy kicsit kemény volt. Hiszen mikor Jayden megszületett, még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaki másnál fogom keresni a boldogságom évek múlva. De ez van, szükségem volt a változásra. Ő pedig ezt ugysem értené meg, így el se magyarázom neki.
- Tudod mire lennék kíváncsi, hogy mit művelsz már hónapok óta, mikor arra hivatkozol az éjszaka közepén, hogy most fontos elintézni valód van, aztán nem jössz vissza csak hat-hét óra múlva. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy tele vagy karcolásokkal, és már nem vagy hajlandó pólóban sem lenni előttem, csak ha sötét van. Mielőtt kitalálnád, hogy mindent egyes egyedül én rontottam el - mondtam keserű gúnnyal a hangomban, majd elindultam az emeletre, hogy összepakoljam a cuccaimat. Attól, hogy hivatalosan nem váltunk el, én még elköltözhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése