Zoe

Napok óta nem alszok. Hiába vagyok vámpír, és álítólag nincs szükségem alvásra, én mégis úgy érzem magam, mint aki háromszor körbefutotta a földet. Nem bírom tovább. Napközben nem tudok aludni, éjszaka sem tudok aludni, mert Jayden férfiből van. Mennyivel jobb lenne, ha nem ordítana. És az egészben a legszebb, hogy itt senkit nem érdekel, hogy sír a gyerek. Komolyan, fel sem kelnek. Sebastian is, úgy alszik, mint akit fejbevágtak. Nappal meg természetesen mindenkinek dolga van, el kell mindig intézniük valamit. Sebastiannak is csak addig kell a gyerek, amíg elviszi magával fél órára, hogy felvásárolja neki a fél üzletláncot, aztán visszahozza. Nem sokára egy éves lesz, és mikor folyamatosan csak ordít, mert fáj a foga, senkinek nem kell. Amikor meg fáradt, még verekszik is és tépi a hajamat. Hát komolyan, nem is értem, hogy kire ütött mikor erőszakos kitörései vannak. És már most nagyon erőseket rúg, meg üt. Meg sem tudom számolni hány kék-zöld folt van a testemen. Arról már nem is beszélve, hogy egyetlen zene van, amire elalszik, és arra is csak akkor, ha ringatom. Megőrülök tőle. De persze, már most úgy tud vigyorogni, hogy a nőknek a lába beleremeg. Ezt bezzeg megtudta tanulni az apjától. Én ezt nem bírom tovább. Mikor még terhes voltam, mindenki oda meg vissza volt, hogy majd segítenek a gyerek körül. A csillagokat is lehazudták az égről, és most csak én vagyok, aki foglalkozik Jaydennel. Miután sikeresen elaludt, egy kisebb bőrönbe összecsomagoltam a legfontosabb dolgaimat, majd felöltöztem és írtam egy rövid, de tartalmas levelet, Sebastiannak. 

" Nem bírom tovább. Muszáj kikapcsolódnom. Ne is keressetek, majd egyszer talán visszajövök. Zoe"

A hűtő ajtajára egy mágnes segítségével rögzítettem az üzenetet, majd magamra kaptam kabátomat és elindultam lefelé a lépcsőn. Éppen ebben a pillanatban csapódott a bejárati ajtó, majd egy harsány női nevetést hallottam. Rebecca. Miért kell az éjközepén hazavánszorognia. Ha felkelti Jay-t, esküszöm, hogy megfojtom. Nekem nem fogja keresztbehúzni a számításaimat. Szerencsére Rebecca túl fáradt volt, hogy felmenjen az emeletre, így a nappaliban az első kanapén elterült. Gond nélkül akasztottam le az autó sluszkulcsát, majd csuktam be magam mögött a bejárati ajtót. Egyszerre, mintha minden problémámat magam mögött hagytam volna. Ennyi volt...