- Mit csináltál? - pislogtam rá teniszlabda méretűre tágult szemekkel. Valahogy próbáltam szavakat keresni, de egyszerűen még a helyzetet sem akartam elképzelni, mert rögtön heves hányinger fogott el. - Ne, hogy most eljátszd nekem, hogy depressziós vagy - fakadtam ki, mert szavai mögül keserűség csengett ki. - Jesse szeret téged, te is tudod, Jaydenről nem is beszélve. Ha annyira szeretne, akkor nem tépné meg minden adandó alkalommal a hajamat, és nem tarkítaná a bőröm minden centiméterét kék és zöld folt. Egyszerűen, élvezi, ha kínozhat. Csak akkor hajlandó elaludni, ha a kedvenc zenéje megy, ami ráadásul ugyan az, ami neked, és még sétálgatnom is kell vele. Bezzeg mikor veled van, akkor nem sír, nem hisztizik, és bármit csinálsz csak nevet. Rebecca pedig meg fog békülni... te is tudod, hogy kettőnk közül téged jobban imád. Ezt pedig soha nem is tagadta. Talán most egy kicsit messzire mentél, de meg fog bocsátani - bíztattam Sebastiant, de magam sem hittem, hogy Rebecca, aki már azt sem bírja, ha tintás lesz az ujja, meg fog neki bocsátani. Maximum, ha eljátsza a hattyú halálát.
- És azért is akartalak titeket otthagyni, hogy összeszokjatok. De lehet, még sem volt olyan jó ötlet. Mint mostanában semmi - sóhajtottam gondterhelten, majd lassan elindultam a szálloda teraszán lévő bárhoz.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Mert nem hiszem, hogy valahová detektort rejtettél volna a bőröm alá - vigyorogtam gunyorosan.
- Emlékszel mit mondtál, mikor eltervezted, hogy lesz még egy gyerekünk? Hogy majd bizonyítassz. És nem követed el azt a hibát, amit Rebeccáéknál. De nap mint nap látom rajtad, hogy ugyan azt teszed Jayel, mint Jessevel és Rebeccával. Elkényezteted. Persze ez nem is lenne baj, ha normális keretek között csinálnád. Érted? És szeretnek téged annyira, hogy szótfogadjanak neked - mosolyodtam el fáradtan, majd felültem az egyik bárszékre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése