Zoe

- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy csak azért vagy itt mert, hiányoztam neked - vágtam oda neki gunyoros hangnemben, majd vártam, hogy végre elinduljon, de ekkor kijelentette, hogy Ő is hopponál velem. Hát ez igazán fantasztikus. Pedig egyedül is tudtam hopponálni, nem lett volna szükségem a segítségére. Mindig furcsa hangulat kerített hatalmába, mikor Sebastiannal voltam. Egyszerűen, már ha csak rágondoltam gyorsabban vert a szívem és megtudtam őrülni a gondolattól, hogy nem udom hol van és mit csinál. Na, jó ez rohadtul nyálasan hangzott. De akkor is ez az igazság. Most meg csak visszaszambázik az életembe, és azt hiszi, hogy minden onnan folytatódik, ahol egyszer csak abbahagytuk. Az lenne a jó, ha mindent eltudnék felejteni, ami akkor történt. De még túl élénken él minden perc a gondolataimba. Ez már lassan betegesnek fog tűnni. Meghökkenve figyeltem, mikor egyszer csak átváltozott Darrenné, majd egyszerűen mégis hanyag eleganciájával besétált a házamba. Esküszöm, mint aki otthon van. Ahogy beléptünk a házba, bezártam a bejárati ajtót. Nincs szükségem arra, hogy bárki is zaklasson a hülyeségeivel. Találják fel magukat, ma este nem igazán vagyok már kíváncsi senkire. Talán csak erre az idiótára. Bármennyire is azt mutatom, hogy ki nem állhatom Sebastiant, jó érzés, hogy itt van velem. És nem csak azért, mert így nem vagyok egyedül, hanem valahogy már vágytam egy ideje a társaságára. Ezt így nem lehet elmondani... De egy biztos, hiányzott. Ha neki nem is mondanám el, de nagyon hiányzott. És bármennyire azt képzeli, hogy az a lánykéréses dolog nekem olyan nevetséges volt, hát akkor téved. Annyira mint annak az egy kérdésének, soha nem örültem. És hogy Sebastian, Brendon és Darren közül kinek mondtam volna legszívesebben igent? Hát neki... de ő ezt soha nem tudhatja meg. Nem szabad, hogy megtudja, hogy mennyire akartam.
- Te rohadt szemétláda - vágtam kegyetlenül képébe a szavakat, majd egy újabb suhintás után, már a temetésen megjelent férfi állt előttem. Hogyne emlékeztem volna rá. Még furcsának is találtam, hogy a zárt körű temetésre, még idegenek is eljöttek. Legalábbis ez a bizonyos Arthur. - Sebastian, te komolyan nem vagy teljesen egész - mondtam neki felháborodottan, majd levettem egyik magassarkúmat és mellkasának vágtam. - Ott voltál, képes voltál végig nézni, ahogy mindenki sír legfőképpen a gyerekeid, te pedig nevettél? Régen még azt hittem van szíved, hogy tudsz érezni, szeretni. De ezzel bebizonyítottad, hogy csak egy igazi szemétláda vagy, akinek örömöt okoz, ha másokat szenvedni lát. Pedig nekem is hiányoztál. - Utolsó mondatomat szinte csak tátogtam, de félő volt, hogy meghallotta. Másik cipőm is követte párját, majd idegesen indultam el a lépcső felé.
- Ismered a járást. Fel vannak címkézve a vérek. De szerintem neked nem kell ezt elmondanom. Talán még azt is jobban tudod, hogy melyik irányba vannak a néger vérek - vetettem oda gúnyosan, majd az emelet helyett inkább a teraszt választottam. Ahogy kiléptem, táskámból előkaptam egy szál cigit és rágyújtottam. Erről senkinek nem kell tudnia, de ez legalább megnyugtat. Legalább ötven éve cigizek, eddig pedig senki nem tudta meg. Nem is fogják. Ez az én, saját elfoglaltságom. Ugyis mindenki csak lenézne miatta.... Az aranyvérű boszorkány és vámpír mugli drogokhoz folyamodik. Gyönyörű újságcikket lehetne belőle írni. Felültem a széles korlátra, majd hátamat neki vetettem a ház falának, és mélyeket szívtam a dohányból.