Zoe

- Nem, hogy fiatalon, sehogy nem láttalak már jó ideje - állapítottam meg vontatott hangon, miközben leszálltam a bárszékről. - Mikor is találkoztunk utoljára? Azt hiszem, mikor az állatkert női mosdója alatt megkérted a kezemet - gondolkodtam el hangosan, majd lenézően Sebastianra emeltem acélszürke íriszeimet. - Soha nem értettem, honnan vettél elég erőt és bátorságot ahoz, hogy megkérd a kezemet. Hiszen ott volt Amarilla. Milyen szép kis pár voltatok annak idején - húztam cinikus vigyorra ajkaimat. - Emlékszel még mikor először találkoztunk? Kétszáz évvel ezelőtt. Apám kivett a Bauexbatonsból. Pedig szerettem Franciaországot. Csak éppen neki nem tetszett, hogy messze vagyok Tőlük. Így én is bekerültem a Roxfortba. Semmi kedvem nem volt Nathanielel egy iskolába járni. Főleg, hogy ott voltak a titkaim, a kor különbség, amit soha nem akartam elmondani neki. Nem akartam, hogy megtudja valójában milyen voltam. Ő mindig csak a kis aranyos, tündérien bájos húgát látta bennem. Ahogy mindenki más is Angliában. Nem értettem első nap miért voltál velem annyira ellenszenves. Nem szóltam hozzád egy rossz szót sem, sőt rád sem néztem, de te már is lenéző voltál. Egy tapló paraszt voltál - ráztam meg enyhén fejemet. - Nem is értem, utána, hogy jutottunk el odáig, hogy lefeküdtünk. Ezen annyit gondolkodtam, hogy vajon mi is adta meg az utolsó löketet, hogy egyáltalán a közelembe gyere. Aztán ugorjunk csak az utolsó napra. Nem hittem el, hogy egyszerűen csak úgy letérdeltél és megkérted a kezem. Hiszen, te voltál az utolsó férfi, akitől vártam volna az arany karikagyűrűt. És muszáj voltam nemet mondani. Amarilla miatt. Nem is tudom, hogy lehettem annyira szerencsétlen, hogy mások érzéseivel törődtem ahelyett, hogy csak magamra gondoltam volna. De ez van. Ha igent mondok talán nem itt tartanánk. Talán minden más lenne - mondtam ridegen, majd kiürítettem poharamat, amit aztán határozott mozdulattal lecsaptam a pultra. Sajnos nem tört szét. Pedig mennyivel jobban mutatott volna, ha szilánkjaira hullva hevert volna itt a márványon. Ha jobban belegondolok, ebbe a "mi lett volna, ha..." című dologba, tényleg minden lehetett volna más. Lehet, hogy nem lenne Damon sem, Rebecca és Jesse rendes családban nőnek fel. De mi basztuk el nem? Hát akkor vállaljuk a tetteink következményét. De mégis... mi lett volna, ha? Csak az a baj, hogy már soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha igent mondok. Hát, biztos, hogy Sebastiannal nem ülnénk itt egymás után vedelve az alkoholt.

- Mit értessz nyugisabb hely alatt? Menjünk vissza a kúriára. Darren ugysincs otthon, te tökéletesen ismered a járást... szerintem megfelelő hely lenne - mondtam ridegen, majd elindultam kifelé, de rögtön le is dermedtem, mert észrevettem Sebastian kocsiját.

- Oké, én hopponálok, majd nálunk találkozunk. Én abba a csotrogányba mégegyszer nem ülök be - kötöttem ki ellenmondást nem tűrő hangon, majd megvártam amíg ő elindul az autójához...