- Vérszopó - ízlelgettem számban a szót, miközben kihívóan mértem végig Sebastian. Mindig szidta a vámpírokat, nem voltak a kedvencei. Most meg ott vagyunk, hogy ő is egy közüllünk. Persze, örülnöm kellene. Bennem még a régi Sebastian képe él, és nem a vámpír Sebastiané. A stílusa nem sokat változott. Végülis még mindig ugyan az a beképzelt, bunkó, akibe évszázadokkal ezelőtt beleszerettem. Még kimondani is nehéz, hogy én valaha, hangsúlyozom, hogy valaha voltam szerelmes belé. Azóta kihevertem. Vagy csak elnyomtam magamban ezt az érzést? Én sem tudom, nem akarok szembe kerülni az érzéseimmel, mert fájna ha a múltat fel kellene idéznem. Meghalt, meghalt. El kell hitetnem ezt magammal. Komolyan, kikészít a jelenléte. A tudat, hogy hazudott pedig bánt. De mit tehettem volna? Nekem már nem tartozik szám adással. Én voltam, aki végül befejezte. Hányszor gondoltam azt, hogy jobb életem lett volna halandóként, Sebastian mellett. De mára sikerült megbékülnöm ezzel is. Már nem bánt a lelkiismeret sem, lezártam magamban az egészet. Remélem...
- Szóval még mindig úgy tervezed, hogy uralkodni fogsz a világon? Nem gyerekes ez már? Egyszer eljátszottad a Sötét Nagyúrat, de mára már nem vagy ugyan az. Ebből adódóan, nem vagy erre a posztra való. És szerintem el sem tudod képzelni, ki vette át a helyed a halálfalók között - mondtam gunyorosan. - Rebecca. Mond ez neked valamit? A saját lányod lett a vezérük. Érted? Az apja hülyesége miatt, őt is elvették tőlem - mondtam ingerülten. Hiszen Becca megszűnt számomra, ahogy beállt Halálfalónak, bármennyire is fájt.
- Ő is uralkodni akart. És most megy is neki - mondtam enyhe gúnnyal. - Talán jobban mint az apjának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése