Már majdnem tátott szájjal bámultam Sebastiant. Hogy képzeli, hogy ilyen dolgokat vág a fejemhez? Miért kell mindenért engem hibáztatnia? Nem tud semmit sem az elmúlt két száz évemről. Erre idejön, és előadja, hogy milyen rossz anya vagyok és utálom a saját gyerekeimet.
- Ha én rossz anya vagyok, akkor Te egy ütnivaló bolond. Ne merészelj sértegetni. Nem neked kellett elmondanod a tizenéves gyerekeidnek, hogy az apjuk már nem tud visszajönni, mert egy másik világon van rá szükség - mondtam felháborodva. - Rebecca éveken keresztül könnyesre sírta a párnáját miattad, Jesse pedig úgy gondolta, hogy nem szeretted ezért hagytál itt minket. Rettentően megkönnyítetted mindenkinek az életét - üvöltöttem most már az arcába. Még tisztán emlékszem azokra az időkre, mikor Rebecca sírva rohant az ajtóhoz, ha csöngettek, mert biztos megjött apa. De már soha nem jött vissza...
- Teljesen igazad van, én nem tartozom azok közé a libák közé akik bármit megtennének érted. Már nem - néztem dacosan a szemébe és egyre közelebb sétáltam hozzá. - Ugye tudod, hogy felettem nem tudod használni a képességeidet? Ne is próbálkozz velük, teljesen felesleges - köptem undorodva, de testünket már csak centik választották el egymástól. - Jesse sem Rebecca nem itt lakik, ha őket akartad látni. Amarilla pedig meghalt, a lányod bosszút állt ésrted és megmentette a fiadat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése