Vibrál a levegő? Szemembe néz? Ki kérte rá? Egyáltalán, miért nem hagy békén? Először bánom, hogy vámpír lettem. Talán jobb lett volna, ha én is megörekszem, ahogy többiek majd elmegyek. Sokkal egyszerűebb és könnyebb életem lett volna. Remélem, Lachain forog a sírjában.
- Ne mond meg, hogy mit csináljak - hisztiztem, akár egy ötéves kislány, akit az apja éppen óvódába akar vinni. Milyen régen is voltam már annyi. Sebastian következő kijelentésekor levegőt is elfelejtettem venni. Esküszöm, csak szálljunk ki innen és én agyonverem. Most csak egy jól irányzott mozdulattal, magassarkúmban bokán rúgtam. Biztosan nagyon fájt neki... kár, hogy vámpír. Na, jó. Nem miatta, magam miatt most át fogok öltözni. Még egy perccel több időt kell vele töltenem és felkötöm magam. Kár, hogy nem fájna.
- Szállj ki, így nem öltözöm - Azt hiszem befejezem a nyarvogást, csak végre menjünk már. Előhúztam a ruhát, majd pár percig azt méregettem. Nem nézett ki rosszul, de Sebastian azt hiszi minden úgy lesz ahogy ő akarja. Megőrjít. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem kibújni a lila ruhából. Pedig én azt szerettem. Most miért kell úgy lennie ahogy ő akarja?
- Húzd fel - szóltam rá, mert egyszerűen nem sikerült felhúznom a cipzárt. - Remélem boldog vagy. Most pedig indulj el, mert különben mehetsz egyedül - mondtam fenyegetően, majd hátra dőltem és dacosan néztem ki az ablakon.
Miért van az, hogy igaza van? Fáj az igazság, de ez még nem múlt el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése