Már majdnem tátott szájjal hallgattam végig monológját. Túl sok mindent tud, olyan dolgokat, amiket nem kellene csak az igazi Sebastiannak. De hát mennyi Sebastian volt, aki idejött és mindenféle képpen meg akart győzni. De akkor is. Minek emlékszik mindenre? Nyugodtan elfelejthetné, hogy valaha sírtam előtte. Sőt, azt se kell híresztelnie, hogy mit csináltunk hármasban. Ugye ismer már senki, hagy tálaljon ki. De ez valóban Sebastian... már csak azt nem értem, hogy a leánykérés miért borította ennyire ki. Hiszen Ő mindig Amarillát szerette. Annyira jó lett volna akkor csak magamra gondolni. Ha nem kellett volna arra figyelnem, hogy mást ne bántsak meg. Persze, felesleges volt. Hiszen Amarilla kihallgatott minket, és elhagyta Sebastiant. Aztán meg is ölte... vagy én már nem tudom, hogy mi van. Ez a kétszáz év az agyamra ment. Darren hogy bírta ezerötszáz évig? Én már most itt fantáziálok. Itt sincs, csak az én mebtébolyult elmém szórakozik.
- Te itt se vagy - próbáltam meggyőzni magam és megdörzsöltem szemeimet. Még mindig ott állt. Indulni készült. Végül is, még jó, hogy kétszáz év után visszajön öt percre aztán már indul is. Felálltam, majd közvetlen elé sétáltam és remegő kezekkel simítottam végig férfias arcélein. Ott állt előttem, az a férfi, akit egykor szerettem. Ha tudná, hogy akkor minden szavamat megbántam, most... talán nem itt tartanánk. Ő volt az. De mi történt vele?
- Sebastian - suttogtam élénken csillogó szemekkel, majd reménykedve néztem rá, hogy nem csak egy álom és nem tűnik el újra. - Miért vagy itt? És eddig hol voltál? - kérdeztem dühösen. Hiszen két száz évig nem érdekelte mi van velem, velünk. Maga mögött hagyta az egész életét. Kezem már lendült, hogy lekeverjek neki egyet, de fél úton megállt, és inkább visszaeresztettem magam mellé karomat. - Eddig mit csináltál?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése