Zoe

Ne játszam az értetlent? Eltűnt a fiam, ezek meg hárman még rásegítenek, hogy még jobban kiboruljak. Habár ennél jobban kiborulni már művészet lenne, hiszen már most is teljes mértékben össze vagyok zavarodva, és nem tudok rendesen gondolkodni sem. Egyre az jár a fejemben, hogy ki az, aki varázsló és elvihette Jaydent. Miért kell, hogy a mi hétköznapjainkban mindig történjen valami, amitől minden felfordul? Nem tudom elhinni, hogy valaki képes volt elvinni a fiamat.

- Én el sem tudom képzelni, hogy mi történt - fakadtam ki, és tenyereimbe fúrtam arcomat, hátha bármi is eszembe jut. De semmi. Tegnap még meg volt Jayden, ma pedig már nyoma veszett. Minden nyom nélkül el tudta vinni valaki úgy, hogy mi nem vettük azt észre? Te jó Merlin, ez is a mi hibánk. Hagytuk, hogy Jaydent elvigyék és helyette hármat hozzanak.

- Tegnap tűnt el. Vagyis az illető már több mint tíz órája elvitte, nem tíz perc telt el azóta. Ezek szerint már rég vissza kellett volna hoznia! - emeltem fel hangomat, pedig tudtam, hogy Sebastian csak meg akart nyugtatni, nem pedig még egy lapáttal tenni a helyzetre. Ő sem tudott nyugodt maradni, mégis csak Jayről volt szó.

- Én is rájöttem - mondtam színtelen hangon. Ismét az ágyhoz sétáltam, ahol a két kis srác ült. A harmadik csak azért nem volt itt, mert megtalálta a tusfürdőt és beállt a zuhany alá. Nem jó ez így, még ez is idegesít, hogy ezek hárman szokatlan dolgokat művelnek. Most pedig véget is vetek neki. Nem szóltam semmit, csak elvettem az egyik gyerek kezéből a Shakespeare könyvet, a másik elől pedig a tálcát, majd úgy fordultam vissza hozzájuk.

- Akkor most beszélgetni fogunk - erőltettem némi nyugalmat a hangomba.

- De én éhes vagyok! Én meg olvastam anya! - néztek rám durcásan mind a ketten, de éppen nem tudtak érdekelni. Egyik sem az én fiam volt. 

- Nem érdekel! Majd később esztek, meg olvastok. Most elmesélitek nekem, hogy kerültetek ide. Mielőtt pedig azt mondanátok, hogy már tizenkét éve itt laktok... - húztam elő pálcámat és a két gyerekre szegeztem, majd elmondtam magamban egy igazság mondó átkot. Esélyük sem volt hazudni. Még ha át is változtatták őket, kötve hiszem, hogy az emlékezetüket is módosították. Inkább csak megeskették őket, hogy ne szólják el magukat. 

- Honnan jöttetek? - ismételtem meg keményebben a kérdést. 

- Én Skóciában laktam eddig - hangzott az egyenes válasz, az egyik oldalról.

- Afrikában születtem, majd egy kereskedő rabszolgának maga mellé vett és ide hozatott Angliába. 

Szavaim torkomra forrtak. Valóban csak egy ócska bűbájt használtak rajtuk. Habár az az ócska bűbáj, egész praktikus, ha ilyen egyszerűen lehet klónozni egy személyt. Ilyen tökéletességgel. Mikor már sokadszorra is szólásra nyitottam számat, és sikerült néhány szót kipréselnem nagy nehezen magamból. 

- Tudjátok, hogy ki volt, aki ide küldött titeket?

- Tegnap este egy színházból tartottam haza felé, mikor azt éreztem, hogy valaki megátkozott, majd egy zsákba gyömöszölt. Sötét volt, ezért inkább csak azt láttam, hogy férfi, szőke üstöke volt, ami szinte világított a holdfénynél és széles vállai. 

Elgondolkozva hallgattam végig az egyik gyereket, aki mint kiderült, annyira nem is gyerek már.

- Én tegnap még istállót takarítottam valahol Wallesben. Aztán velem is ugyan ez volt a helyzet. Mikor pedig ide értünk, megfenyegetett minket, hogy ha nem csináljuk amit mond, megöli a családunkat. Muszáj voltunk eljátszani a szerepünket. Sajnáljuk. 

Megrökönyödve hallgattam végig őket. Egy gyöngyház fényű könnycsepp folyt végig arcomon. Aggódtam Jaydenért. Nem tudtam mi van vele, nem derült ki a férfi neve, sem a kinézete, csak hogy szőke. 

Sebastian felé fordultam, és elvettem tőle a cetlit, amin rövidke sorok álltak. 

- Ki ez? - kérdeztem hisztérikusan, és már meg sem próbáltam gátat szabni könnyeimnek. Értelmetlen lett volna, teljesen kétségbe voltam esve. 

- Aeron Dahn - mondta a fürdőszobából kilépő gyerek fejét lehajtva. Valószínűleg végighallgatta a beszélgetést. Pár percig nem tudtam eldönteni, honnan ismerős ez a név, aztán rájöttem. Vegyes érzések dúltak bennem. Gyűlöltem magamat, amiért csak szóba álltam ezzel a férfivel, képes voltam vele tölteni a.... ezt nem hiszem el. Szemétláda. Kerüljön a kezeim közé, én fogom megölni. Velem senki nem fog büntetlenül szórakozni. Nem mertem Sebastianra nézni. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, ki is ez a férfi. Valószínűleg ismerte, hiszen ő is a halálfalókhoz tartozott. Legalábbis még öt évvel ezelőtt. De azt nem tudta, hogy vele csaltam meg, akkor. Én idióta. 

- Tim, menjünk a bevásárlóközpontba - mondtam csendesen a férfinek, majd felálltam az ágyról, és lesütött szemmel elindultam kifelé. Én voltam a hibás. Nem voltam képes Timre nézni. 

- Engedd el Rebeccát, neki nem kell jönnie. Nem akarom, hogy ott legyen - mondtam színtelen hangon, majd megvártam, amíg végre elindult ő is.

- Becca, ők hárman sehova nem mehetnek, amíg meg nem jöttünk. Vigyázz rájuk. 

Néhány perc múlva már a pláza felső szintjén sétáltunk, de nem láttam őket. Sem Aeront, sem pedig Jaydent. 

- Hol vannak? Azt mondta, ahol először találkoztak. Itt kellene lenniük! - fakadtam ki idegesen, és szemeimmel a hatalmas emberekkel zsúfolt folyosót kezdtem fürkészni. Sehol nem voltak. Én nem láttam őket.