Zoe

Még, hogy a lábai előtt. Hát nem normális. Ha most nem baleset történt volna, ez a szituáció soha nem történik meg. Én senkinek nem heverészek a lábai előtt, milyen megalázó helyzet már? Sebastian pedig meg sem érdemli. De azért valljuk be, még innen lentről is helyes. Megártott az esés, ez már egész biztos. Mióta is nem gondoltam ilyeneket róla? Körülbelül az iskola óta. Megártott nekem az egyedüllét. Soha nem bírtam a szinglik keserves életét. Egyedül lenni nyomorúságos. De azért annyira nem, hogy növeljem Sebastian Acerlot egóját. Bármennyire is valósak lennének az állítások, amiknek csak nehezen tudok megálljt parancsolni.
- Mi az, hoyg divatkatasztrófa? Nekem igenis tetszik, és nekem, veled ellentétben még normálisan is áll. Nem tehetek róla, hogy te még mindig az őskorban élsz, ahol akkora sapkákat hordanak, hogy csak az áluk látszódik ki - magyaráztam idegesen és visszahúztam füleimre a rózsaszín fülvédőt. - Belehalnál, ha csak egyszer nem kritizálnád meg azt, aminek hozzám köze van? - kérdeztem még mindig feldúltan, miközben megpróbáltam feltápászkodni a földről. Mikor felálltam, Sebastian terült el a földön.
- Nocsak, helyzet csere. Így jobb - húztam széles vigyorra számat, és kicsit hátrébb álltam, persze csak a biztonság kedvéért, nehogy visszarántson a földre.
- Ha megátkozlak, nem ilyen baleset ér. Fájdalmasabb - mondtam még mindig fülig érő szájjal. - Na, segítsek Mr. Tökély, vagy ezzel a két korcsolyával a lábadon sikerült felállnod a lábaim elől? Persze megértem, ha onnan jobb a kilátás, de tudod zavarod azokat, akik szeretnének korizni - nyújtottam ki rá nyelvem, majd elindultam hátra felé a korival, hogy tegyek egy apró kört, amíg ő feláll. Kizárt, hogy segítsek neki, a végén megint én jönnék ki szerencsétlenül. Oldja meg.