Sebastian

- Épp most akartam sírva fakadni! - Vetettem oda gúnyosan. Tudtam, hogy jelen pillanatban semmi esetre se ölné meg Jayt, mert úgy semmit érne az egész akciója és abben a pillanatban ő is kipurcanna. Enmnyire pedig még ő sem idióta... Vagy mégis. A falhoz taszítottam, de nem öltem meg, csak fel tettem neki azt a kérdést, amn már negyed órája rágódok. Egyszerűen ez olyan volt számomra mint egy pofára esés és mivel már tudtam, hogy se Jaydennek ,se senkinek nem lesz baja ezért már csak ez tudott aggasztani. Ujjaimat szinte belemélyesztettem nyakába és zord tekintettel fürkésztem mosolygó szemeit. Hát én ezt nem hiszem el. Ez tényleg ennyire szeretne meghalni? Na végre, eljutottunk odáig, hogy a vigyorgása helyett inkább elkezdett beszélni, habár most se látszott rajta a gyötrődés, vagy semmi életért könyörgés, inkább csak azt várta, hogy szépen megőrüljek. Tényleg fontosabb lenne neki az, hogy én megbolonduljak mint a saját nyomorult élete. Habár részben megértem. A tökéletes ember én vagyok és ez őt világ életében aggasztotta és aggasztja. Éppen amikor belekezdett volna abba amit vártam két nagy reccsenés után egész teste elernyedt és csak én tartottam, máskülönben a földre zuhant volna.
- Ezt nem hiszem el! - Komolyan ilyen nagy egyszerűséggel kitörte a nyakát? De imádom, hogy itt mindenki azt csinál amihez kedve szottyad. - Mi az amit ennyire e akarsz titkolni? - Kérdeztem miközben markomból elengedtem a halott férfi nyakát és hátra fordultam.
- Normális vagy ?! - Ordított fel Jayden abban a pillanatban mikor az utolsó miliméter ragasztó is lejött arcáról, miközben kezével ajkaihoz kapott. - Tudod ez mennyire fájt? - Nézett összeszűkített szemekkel anyjára, majd rám. Majd egy vállrántással: - Éhes vagyok! Legalább kaját adhatnátok ha már olyan idióták vagytok, hogy még azt se veszitek észre hogy elraboltak. - Méltatlankodott. Én pedig egyszerűen odadobtam neki a kocsikulcsot.
- Tetőtér, második sor. Szállj be, majd otthon eszel. - Megvártam míg eltűnik a folyosó végén, majd visszanéztem Zoera. - Ha el szeretnéd mesélni mi, hogy történt akkor tudod hol találsz. - Fordítottam neki hátat és elindultam én is Jayden után.
- Ja és mielőtt kitalálnád, hogy elfelejtettem azt, hogy jelenleg néma vagy, akkor tudatnám, hogy nem. Old meg. - Küldtem felé egy diadalittas, gúnyos mosolyt. - Jayden várj meg! - Kiabáltam utána és kicsit szaporábbra vettem lépéseimet.

Zoe

Gyűlölöm Aeront! Miért nem lett volna egyszerűbb, ha egyszerűen engem keres fel, és kér meg, hogy változtassam át vámpírrá. Mennyivel könnyebb lenne most minden? Nem lennék ilyen kínos helyzetben, hiszen egészen biztos, hogy miután elintéztük vagy elintézte Aeront, még hosszú ideig hozzám sem fog szólni. Engem hibáztat. Mindig csak én lehetek a hibás. Pedig ez a szemétláda Dahn az, akinek elment a maradék józan esze is, mikor Sebastiannal húzott ujjat.
Mivel nem voltam túl erős mostanában, esélyem sem volt csak úgy elszakítani a vastag kötelet, ami vékony csuklóimra fonódott rá. Beszélni nem tudtam, felesleges lett volna most akárcsak toporzékolnom, vagy hisztiznem is, esetleg némán sikítozni, ugyse vette volna észre senki. Inkább úgy döntöttem, hogy hallgatom a két férfi szóváltását.
- A fiad már itt van, ha nem vennéd észre. De sokkal jobban értékelném, ha a rideg hangnem helyett, valami könyörgőt ütnél meg velem szemben. Egyetlen csettintés, és a fiad halott - vigyorgott Aeron. Arca teljesen nyugodt volt. Pedig semmit nem tud, és egy mozdulatba kerülne Sebastiannak, hogy megölje. De akkor miért vár? Miért nem töri már ki a nyakát? Miért vár? Most, hogy már a falnak lökte, csak el kellene csavarnia a fejét. Már értem, mire ment ki a játék.... Komolyan ezért hagyja még életben, hogy meg tudja miért csaltam meg vele? Miért kell még hónapok után is még ezen görcsölnie? Vége van, és már semmit nem akarok Aerontól. A kérdés hallattán ereimben felfokozódott az adrenalin és ha nem is tudtam szétszakítani a kötelet, de sikerült annyira meglazítnom, hogy kezeimet ki tujam húzni belőle. Megmesszíroztam csuklóimat, majd felpillantottam a két férfire. Aeron még mindig vigyorgott, és éppen beszélni kezdett, mikor halk léptekkel mellé sétáltam.
- Én abszolút ráérek, egyébként is, mire elmesélem, hogy a feleséged mikre képes... - röhögött a férfi, az én kezeim pedig ökölbe szorultak. Nem vártam tovább, mellé értem, és még mielőtt rám nézhetett volna, vagy tovább röhöghetett volna, egy egyszerű, mégis határozott mozdulattal, fejét először hátra, majd oldalra tekertem. Teste rögtön elernyedt, kezei megremegtek, és a földre csúszott. Nem kell Sebastiannak mindenről tudnia. Én pedig beszélni még úgysem tudok, mivel annyi esze ezidáig még egyiknek sem volt, hogy levegye rólam ezt az átkozott bűbájt. Szemétláda Dahn, megérdemli, amit kapott. Kár, hogy ennél fájdalmasabban nem tudtam végezni vele. Pár percig érzelemmentesen néztem Sebastian szemeibe, majd hátra fordultam és odafutottam Jaydenhez, és egy határozott mozdulattal lerántottam szájáról a szigetelő szalagot. Legalább ő tudjon beszélni, ha én már nem is. Erősen magamhoz öleltem fiamat, aki látszólag jól volt.

Sebastian

Hát megnem tudnám mondani, hogy hogy tervezem, de azért meg fogom csinálni. Különben is minek tervezni? Hirtelen cselekedni sokkal jobb. Egyszerűen kitöröm a nyakát és mehetünk haza. Énsem bocsáltanám meg neki, ha valami baja lenne Jaydennek, de szerintem ezt levette pillantásomból. Egyszerűen csak a falnak dőlve, kissé unottságot és magabiztosságot sugallva támaszkodtam a falnak. Persze az unottságot csak kívülről árasztottam, hiába voltunk az egyik kissé kihalt félreeső folyosón, azért volt egypár ember aki bekukkantott és nem szerettem volna ha bárki megkérdezi, hogy segíthet e valamit. Zoe már így is furcsa látvány volt, miközben mint egy idegbeteg rótta a köröket. Gyönyörű, újfent az ő hibája ez az egész. Pontosan ahogyan múltkor, mikor... áh mindegy. Pompás. Nemcsak mi, hanem még ő se tartja be a szabályokat. Remek. Eltüntette a fiamat. Inkább jobb lenne megkínozni, vagy valami olyat tenni, ami miatt könyörögne a halálért. Hát komolyan hihetetlen, hogy EZZEL, pont EZZEL képes volt megcsalni. Hát nehogy már megközelítsen ENGEM. Nevetséges.
- Hol van Jayden? - Kérdeztem, miközben nem néztem rá, inkább azt figyeltem hogyan fonódnak a kötelek Zoe kezére és hogy akad torkán a szó. Remek, mi fogunk beszélgetni. Hát nem igazán gondolnám, hogy olyan hű de hosszú beszélgetés lesz, de hát ez van. Ilyen az élet, van akinek hosszabb és van akinek rövidebb.
- Én nem ígértem semmit! - Húztam meg vállamat és közelebb sétáltam hozzá, látszólag nyugodtan, bellül viszont körülbelül tombolva. - Mit szerettél mennyit érjen? - Kérdeztem miközben felé sétáltam. Na mi van? Engem nem átkoz meg? Érdekes. - Nem érzed magad túl bátornak? Olyan hamar ki tudnám törni a nyakad, hogy meg se bírnád mozdítani a pálcád annyi idő alatt. - Húztam fel vállamat és arcom gúnyos-kétségbeesettséget tükrözött. Majd egy gyors mozdulattal a falhoz szorítottam. Nem túloztam, most tényleg megtudtam volna ölni. De egyenlőre nem akartam.
- Hogy történt? Tőled akarom hallani! - Most nem éppen Jaydenről kérdeztem, de szerintem ezen a folyosón hárman is tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mire is céloztam. - De lehetőleg siess. Nincs sok időm. Tudod, teljesítem a kívánságod. Remélem ittál pár korty vámpírvért. Mert ha nem akkor balszerencséd lesz. - Villantottam ki fogaim, majd hátranéztem a még elnémított Zoera.